Kahn, Kahn

Olyannyira, hogy Sepp Maier az ország valaha volt legkiválóbb kapusának nevezte a "Hídembert". Alighanem minden idők legjobb német 1-ese jelentette ezt ki hozzá méltó utódáról, mert Maier talán még Kahnnál is nagyobb kapus volt.

S holnaptól Kahn is már csak kapus - volt. Még lesz ugyan egy ázsiai túrája a Bayern Münchennel, és szeptember másodikán, a Német válogatott-Bayern gálamecscsen külön is elbúcsúztatják, de tétmérkőzésen a Bundesliga zárófordulójában lép pályára utoljára. "Nem hiszem, hogy elerednek a könnyeim; gyerekkoromban pityeregtem legutóbb - mondja. - De, ha úgy érzem, sírnom kell, nem tartom majd vissza."

Kemény fickó, azt mindenki tudja, bár figyelmet érdemel, miként vélekedik róla Theo Zwanziger, a német futballszövetség elnöke: "Amilyen kivételes profi, ugyanolyan kellemes ember." Freiburgban annak idején nem így gondolták, és a nézőtérről fejbe dobták egy golflabdával. Az pedig már-már megszokottá vált a Bayernt - Münchenen kívül - egyébként sem kedvelő Németországban, hogy műanyag banánokkal hajigálták, jelezve: felfújt majomnak tartják. "Maguknak, illetve saját csapatuknak ártottak ezzel - említi Kahn. - Ha megtapsolnak, talán elkényelmesedem. Így viszont kétszeresen összpontosítottam, hogy kifogjak mindent."

Azért a megannyi nagy védéshez nem elsősorban banán kellett, jóllehet Kahn úgy tartja, a leverkuseni René Adler vagy a gelsenkircheni Manuel Neuer tehetségesebb kapus, mint amilyen ő volt fiatal korában. "Középosztálybeli családból származom, és neveltetésem nyomán csak azt tudtam, valamiben többre kell vinnem, mint mások. Hogy miben, arról eleinte fogalmam sem volt: akár zongorázhattam is volna. Az akaraterőm kifejlődésében - érdekes módon - sokat segítettek a nyolcvanas évek amerikai filmjei. Azonosultam a milliomosokká lett tányérmosók történeteivel; elhittem, hogy kitartással és szerencsével az életben bármit el lehet érni."

Majdnem mindent elért. Világbajnok ugyan nem lett, de - miután "bevédte" a német válogatottat a 2002-es vb döntőjébe - a százszázalékos produkcióval (hét meccs, hét győzelem) aranyérmes brazil sztárok helyett őt választotta a torna legjobbjának a FIFA. Igaz, Kahn Ronaldóra szavaz: a "Fenomént" tartja a legkiválóbb csatárnak, aki ellen valaha játszott. A legidegesítőbbnek viszont Filippo Inzaghit találta, mert az olaszról szerinte akkor is bepattant volna a labda, ha "a lesen született" itáliai történetesen a lelátón ül. A legjobb védő nála a brazil Lucio, a legszebb stadion a régi Wembley, a leggyönyörűbb város Párizs. De nem a francia főváros fényeire gondolt akkor, amikor hivatásos pályafutása kezdetén, egy karlsruhei estén hirtelen elhatározta, hogy kimegy edzeni, és a gondnokkal bekapcsoltatta a világítóberendezést magának. Máskor sem viccelt: amikor - már a Bayern Münchennel - amatőrök ellen játszott egy jótékonysági tornán, még a műkedvelőkkel szemben is úgy védett, mintha vb-döntőt játszana. Gólt véletlenül sem engedett be, ahogyan egyetlen egyet sem szerzett azóta, hogy 1990-ben bemutatkozott a Bundesligában. "Majd a Bayern öregfiúk-csapatában megzörgetem a hálót, az old boyok között ugyanis középpályás leszek. Azt sosem szerettem, ha egy kapus lőtte a tizenegyest vagy a szabadrúgást. Ennél sokkal jobban tiszteltem a kollégákat." Közülük nem győzte vigasztalni Canizarest, miután a Bayern a 2001-es BL-döntő tizenegyespárbajában felülmúlta a Valenciát (a spanyol "csak" két rúgást védett ki, Kahn hármat, egyet a felső léc segítségével), és ugyanígy ölelgette az idén Abbondanzierit, a Getafe argentin kapusát azt követően, hogy a müncheniek már-már hihetetlen módon, a hoszszabbítás utolsó perceiben 1-3-ról egyenlítettek az UEFA Kupa-visszavágón.

Közszeretetnek így sem mindig örvendett, noha ünnepelt sztárként vonul vissza. Népszerűségét kiváltképp aláásta, hogy 2003-ban, amikor felesége a második gyermeküket várta, a Bild című lap közzé tette: viszonya van egy csinos ifjú eladóval. A felháborodásra jellemző: sokan kikövetelték volna a válogatottból - a 2002-es parádéi után! -, és az országos botránnyá dagadt nőügy olyannyira megrázta Kahnt, hogy átmenetileg elfelejtett védeni. Tőle kiváltképp szokatlan potyagólok sorát kapta; a legtöbbekhez eljutót a 2004-es BL-meccsen a Real Madridtól. Ám ebből a mély gödörből is kikecmergett, talán a fotók segítségével is. Mert az öltözőszekrényén a fia, a mobiltelefonján a lánya fényképe van...

Mindenekelőtt nekik integet majd szombaton, a Hertha ellen, a müncheni Allianz arénában, ahol nyilván nagy ovációval fogadják, ellentétben Németország többi stadionjával. "Otthon leszek, de még a hazai közönség is kifütyülne, ha már hiába vetődnék a labda után. Ezért fejezem be, mert nem szabad megvárni, hogy gúny tárgya legyen az ember. Jó, az olasz Dino Zoff negyvenévesen nyert világbajnoki címet, ám ilyesmi a legritkábban esik meg a futballban. Ami pedig az ellenszenvet illeti: aki arra törekszik, hogy mindenki szeresse, az - paradox módon - felkészülhet rá, hogy nehéz élete lesz."

Kahnnak jó sorsa volt. Bár a vesztes vb- és BL-döntőt szívesen elfelejtené (kiváltképp a Manchester United 1999-es, roppant szerencsés fordításának emlékétől szabadulna meg), annyi diadal csak keveseknek adatott meg, mint neki. Az meg még kevesebbeknek - Elvisnek és Pelének -, hogy Királynak nevezzék. Bár az UEFA Kupa-győztes szentpéterváriak ellen nem volt a zeniten (0-4), német kupagyőzelemmel (a hatodikkal) és bajnoki címmel (még nagyobb szám: a nyolcadikkal) távozik a pályáról. Noha zongoristát mondott, hegymászó is lehetett volna: folyton a csúcsokat ostromolta. Ennek jegyében már tavaly szeptemberben megdöntötte a Bundesliga-rekordot: az 553. mérkőzésén lépett a gyepre, s ezzel minden idők legtöbbször szerepelt kapusa lett az 1963 óta zajló széria történetében. Majd ráhúzott még egy évadot az Auf Weidersehenig...

"Nem könnyű húsz év után abbahagyni - mondja. - De a jövő hónapban harminckilenc leszek, ennél fogva nincs miért átadni magam a fájdalomnak. Örülök, hogy eddig bírtam."

Na igen, az idő múlása...

Ha valami, ez védhetetlen.